Dr. Kulcsár Krisztián, a Magyar Olimpiai Bizottság elnöke négy olimpiát is megjárt párbajtőrvívó karrierje során. A múltból nemcsak a részvétel maradt meg, hanem két ezüstérem is, melyeket 1992-ben Barcelonában és 2004-ben Athénban, csapatban nyert. Az elismert vívó, sokszor bizonyította rátermettségét sportvezetőként is, így talán nem sokakat lepett meg, hogy 2017-ben a MOB elnökévé választották.
Melyik ötkarikás részvételére emlékszik vissza a legszívesebben?
Számomra az első olimpia volt a legmeghatározóbb; nagyon fiatal voltam még 1992-ben. A pályafutásom mindössze két évvel korábban lódult meg igazán, akkor azonban még nem voltak olyasféle ambícióim, hogy a magyar válogatott keret tagja legyek. Ehhez képest a dobogó második fokára is felállhattam társaimmal, ami minden elképzelésemet túlszárnyalta. 20 éves voltam, és azt gondoltam, ilyen eredményt már nem érhetek el, ennek ellenére még egyszer a nyakamba akasztották az ezüstérmet tizenkét esztendővel később. Kissé fájdalmas visszagondolni minderre, hiszen elérhető közelségbe került az olimpiai bajnoki cím, de semmiképpen sem vagyok elégedetlen a teljesítményünkkel, ezt szeretném kihangsúlyozni.
Egy idő után a sport mellett, azért a munka is része lett az életének. Sokat kellett logisztikáznia?
Abszolút összeegyeztethető volt. Tudtam, hogy a sportnak a továbbiakban is fontos szerepe lesz az életemben, nem feltétlenül az eredmények miatt, azok inkább megerősítettek néhány döntésben. Egy másodpercig sem volt kétségem afelől, hogy ne tudnám erre az akkori életemet alapozni. Mondhatni a családi tradíciót vittem tovább, de éppen emiatt a tanulásra is nagy hangsúlyt fektettem. A diploma megszerzése után egyből élt bennem a tettvágy, tehát nem kényszerből kezdtem el dolgozni. Akkoriban még a szüleimmel éltem és egy plusz motivációt adott a tudat, hogy a saját lábamra állhassak. Tudatosan mentem előre, hiszen nem tudhattam, hogy meddig vívok majd, vagy, hogy az mire lesz elég. A ’90-es években el is kezdődött egyfajta „huzavona” az egyesületem és a szövetség közt, hogy hogyan is tovább, ám szerencsére megértő és együttműködő fülekre találtam.
Mi történt a lendülettel a sport terén 2000-ben?
Nem jutottam ki az olimpiára. A munkahelyem miatt megfelelő anyagi háttér állt mögöttem, fix egzisztenciával rendelkeztem, és azt gondoltam, egy olimpiai második helyezéssel “beérem”, valamint felmerült bennem, hogy 29 évesen abbahagyom a sportot. Ám az élet közbeszólt: a nevelőapám, Móna István, aki akkoriban a Honvédot vezette, hazahozta a nagybátyámat Olaszországból és vele kezdtem közösen edzeni. Ebből 2001-ben egy világbajnoki cím született; azt gondolom jól tettem, hogy maradtam. A 2004-es olimpiára szintén együtt készültünk, ahová nagy nehezen, de kijutottunk, sőt, ezüstérmesek lettünk. Ez volt az a verseny, amire már úgy utaztam ki, hogy biztosan az utolsó olimpiai részvételem lesz. Éreztem, hogy még egy ciklus nem fér bele az életembe. Végül így is lett. Már családom volt, így 34 évesen sokat nem is törtem a fejem.
Két évvel később mégis magára vette a felszerelést…
Így van. A csapattársaim, akikkel a válogatottban együtt vívtam: Kovács Iván, Fekete Attila, Imre Géza, Boczkó Gábor még tovább hajszolták és érték el a sikereket. Nagybátyám, Kulcsár Győző, mindeközben szövetségi kapitány lett, majd 2006 nyarán elkezdték megszerezni az első kvótákat a magyar válogatott tagjai. Szokásához híven Sidi Péter lőtte meg az első kvótát, ahogy azt mindig is tette. Ezáltal megkezdődőt bennem egyfajta bizsergés, mert hiányzott a sport. Kérdezgették a társaim, hogy visszamennék-e…újra nekifutottam.
Az „i”-re a pontot a 2012-es országos bajnokság után tette fel, amikor pályafutása során először állhatott a dobogó legfelső fokán?
A boldog és teljes lezárás 2004-ben történt. Ezután csak a ráadás és a visszatapsolás jött, aminek a vége egy világ-, és Európa-bajnoki cím lett, valamint magam mögött hagytam egy olimpiai 5. helyezést is, mely keserédes emlékeket idéz fel bennem. Ez egy bő két éves nagyon szép s egyben teljes odaadás volt, ám minden elszántságom elillant 37 évesen, a 2008-as olimpia után. Írtam is sokaknak egy-egy levelet, melyben megköszöntem a támogatást és elbúcsúztam az aktív sportolói pályafutásomtól. Ekkor fordultam a sportvezetői szerep felé hazai és nemzetközi színtéren is. A 2012-es év furcsa volt, hiszen már a gyermekeim is vívtak és meggyőztek, hogy induljak el csapatban az ő társaikkal az OB-n. Rábeszéltek, elindultam és életemben először – sok-sok szép eredmény után – az országos bajnoki címet is magaménak tudhattam.
2017 májusában a Magyar Olimpiai Bizottság elnökévé választották. Mit gondol, miért pont önre voksoltak a legtöbben?
Sok alkalmas, akár nálam alkalmasabb ember is lehetne ebben a pozícióban, de nekem volt merszem elindulni a megmérettetésen. Az élet úgy hozta, hogy hárman indultunk a választáson, ami talán szerencsés helyzet volt. Elődöm, Borkai Zsolt munkáját rendkívül nagyra becsülöm, rengeteget tett ezért a szervezetért és a mozgalomért. Úgy vélem, az egész olimpiai család ismeri az ő munkáját, hogy mennyit tett a magyar sportért. A következőket pedig abszolút pozitívan és elismerően említem, nem szeretném, ha negatívan értelmezné bárki is a szavaimat: Talán az szólhatott mellettem, hogy bennem egy olyan elnököt láttak, aki személyesen több időt tud szentelni a MOB-nak. Borkai Zsolt nemcsak elnök, de polgármester és parlamenti képviselő is volt, így talán ezért döntöttek végül mellettem. Mindez természetesen csak az én feltételezésem, mások hozták a döntést.
Olyan elnökké vált, amilyennek elképzelte magát?
Olyan elnök vagyok, amilyen szeretnék lenni. Elértem-e a céljaimat, melyeket kitűztem magamnak? Szerencsére nem, hiszen az egy rossz állapot lenne. Mindig van miért küzdeni. Igyekszem megfelelni a magam által megfogalmazott elvárásoknak.
Egy év alatt bizonyára ütközött nagy kihívásokba. Melyiket emelné ki?
Folyamatos kihívásról van szó, melynek igyekszem állandóan eleget tenni, s örömmel felelek meg az elvárásnak: Célom, hogy megismerjem a sokszínű és sokrétű magyar sportot. Szinte habzsolom az eseményeket, ezáltal ismerek meg új, korábban még nem ismert sportági szabályokat, embereket, akik mozgatják azokat itthon és nemzetközi szinten egyaránt. Tehát az egész sporthálózat átlátása hazai szinten egy megfelelő és reális kihívás s egyben elvárás magammal szemben. Továbbá a szervezők, döntéshozók megismerését is szorgalmazom, legyen szó állami- vagy magánszervezetekről, szövetségekről stb. Szeretnék mindennek egy integrált részévé válni. Sportolóként a sport egy szegmensét ismertem meg, másik része viszont teljes mértékben új.
Könnyen elfogadták?
Úgy érzem igen és bízom benne, hogy őszinte érzésekkel találkoztam eddig. Véleményem szerint, könnyű velem közös nevezőre jutni, nem vagyok távolságtartó sem, amiből az következik, hogy talán könnyű velem kijönni.
Milyen kapcsolatot ápol a MOB a szövetségekkel?
Kijelenthetem, hogy nagyon jó a kapcsolat köztünk. A tagságokkal, bizottságokkal és szövetségekkel egyaránt. Igyekszünk őket segíteni. A legfontosabb, hogy minden szövetség autonómiáját tiszteletben tartsuk, ezt az alapelvet követjük. Nem kontrolláljuk őket szakmailag, hiszen nekünk nem az a feladatunk, hanem a támogatás. Rendszeresen tartjuk a kapcsolatot a szövetségekkel, akiknek szóvivői, elnökei ellátogatnak a MOB székházába. Egy beszélgetés során kiderül, miben segíthetjük őket és mi ezeket a kéréseket, többnyire teljesítjük. Ez a segítségnyújtás teljes mértékben egyénre szabott.
A nem olimpiai sportágakkal is konzultálnak?
Bizonyos szinten ápoljuk a jó viszonyt, de nekik megvan a maguk bizottsága. Nyilván a kapcsolat fennáll köztünk, főleg, ha egy olimpiai sportág egyik szakágáról van szó, ám az sem kizárt, hogy e sportágak közül valamelyik egy nap az olimpiai sportágak közé emelkedik, hiszen az ötkarikás játékokon szereplő sportágak száma évről évre növekszik. A lehetőségek száma azonban véges, én inkább arra hívnám fel a figyelmet, hogy le is lehet kerülni az olimpiai sportágak listájáról.
Van olyan sportág, melyet szívesen látna az olimpia programjában?
Kissé el kellene merengenem ezen. Hosszas gondolkodás után lehet, hogy tudnék választani egyet… Mindenképpen egy olyan sportág lenne, melyet eléggé „érettnek” és fejlettnek tartok. Inkább úgy fejezném ki magam, hogy hiányolom egy-egy sportág olimpiai versenyszámát. Ha rajtam múlna, akkor inkább a kvótaszámot emelném a jelenleg még kisebbnek számító sportágaknál.
Az itthoni utánpótlás neveléssel kapcsolatban milyen gondolatai vannak?
Ott, ahol bölcs a nevelés, jól működik. Mi teljes mértékben támogatjuk őket; igyekszünk felkarolni és fejleszteni az utánpótlássportot.
Október 6-án kezdődik az ifjúsági olimpia. Milyen elvárásokkal engedik útnak a 79 fős keretet?
Nemrégiben megtörtént az eskütétel, mely jó alapul szolgál. Emellett, abban bízom, hogy a legutóbbi nanjingi szereplést reprodukálni tudják a fiatalok. Álságos lenne azt mondani, hogy minket nem az érmek száma kápráztatna el a nap végén, de mindenkit egyenrangú sportolóként kezelünk, mind ifi, mind pedig felnőtt szinten.
Mi a következő célja a MOB-nak?
Sikeres Buenos Aires: Menjünk ki, szerepeljünk jól és egészségesen térjen haza a csapat!
Mit tanácsolna a hobbisportolóknak?
Mutassanak jó példát és motiváljanak, buzdítsanak, neveljenek másokat egészséges életmódra. Ha pedig valakinek látják a szemében a csillogást, ne habozzanak rábízni a szakértők kezére. Hiszek az „ép testben ép lélek” régi görög mondásban, így bízom benne, hogy eszerint élnek.
És az élsportolóknak?
Igyekszünk megmutatni nekik, mennyire nagy szüksége van rájuk Magyarországnak. Ennek tudatában kell útnak indítani őket egy-egy világeseményre s ezzel a teherrel a vállukon kell készülniük a mindennapokban tisztán, fegyelmezetten, a fair play szellemében. De felesleges nyomást nem szeretnék/szeretnénk rájuk tenni, hiszen ők magukért küzdenek, inkább úgy fejezném ki magam, hogy egy ország buzdítja őket minden nemzetközi versenyen, különösen az olimpián.
HB
Fotók: MOB/Szalmás Péter, MTI/Földi Imre, NS/Németh Ferenc, borsonline
Facebook
Twitter
YouTube
RSS