Alapvetően mindegyik sport esetében kiemelten fontos a pontosság és a magas fokú koncentráció. Ezekhez adjunk egy kis jeget, havat, dermesztő hideget és rettentő jó hangulatot. A most bemutatásra kerülő téli sportoknál még hangsúlyosabb szerep jut az összpontosításnak, nem csak a siker elérése, de a biztonság miatt is…
Síugrás
A síugrással egy Telemark nevű norvég faluban próbálkoztak először, több mint 150 évvel ezelőtt. Az olimpiákon 1924-ben mutatkozott be a 90 méteres sáncugrás. 1964 óta pedig a 120 méteres sáncugrás is állandó versenyszám. Érdekesség, hogy a női síugrók csupán a 2014-es Szocsiban rendezett téli olimpián versenyezhettek először. A versenyeken szigorú előírásokkal védik a versenyzők és a nézők biztonságát. Előírják a pályák szélességét, meredekségét, szabályozzák a használható felszerelések méreteit, valamint a ruházatot is. Valamint a nemzetközi versenyeket is csak a FIS előírásai szerint megépített sáncokon lehet megrendezni.
A versenyeket általában normál sáncokon (70–90 méteres), nagy sáncokon (120 méter) és repülősáncokon rendezik. A sánc meghatározó része a kritikus pont, mely a sáncasztal élétől mért távolság, és ezt legfeljebb csak 8%-kal lehet veszélytelenül túlugrani. A versenyzők egy próba-, és két értékelt ugrást végeznek. A végrehajtást pontozóbírók értékelik. Azonban a pontozás mára már korántsem olyan egyszerű. A pontszámnak minimum három, de akár négy összetevője is lehet. Az ugrók mindenképpen kapnak pontot a távolságukra – a versenyző lábainak helyzete határozza meg a talajfogáskor – és a stílusukra. Valamint kapnak még bonyolult matematikai képlettel kiszámolt szélkompenzációt is – ez hátszél esetén plusz, ellenszél esetén mínusz pontot jelent.
A negyedik összetevő pedig a beülő kompenzáció lehet. Emellett az öt bíró a sánc mellett lévő toronyból pontozza az ugrás szépségét, stílusát. Maximum 20 pontot adhatnak a stílusra: szilárdan álltak-e a lécek repülés közben, egyensúlyban volt-e a versenyző, a jó testtartásra és a landolásra, amikor is telemark pozícióba kell megérkezni. A telemark az ugrás után a talajra érkezési stílus, ekkor a síugró egyik lába a másik előtt kell legyen, a másik térdét pedig be kell hajlítania. A kivitelezett két ugrás után kapott pontokat összesítik. Az a versenyző nyeri a versenyt, aki a legtöbb pontot gyűjtötte.
1985-től alkalmazzák az ugrásoknál a modern V-technikát. Az ugrások ennek köszönhetően kb. 10%-kal lettek hosszabbak, mint a korábbi párhuzamos léctartással. Mára már az aerodinamikának is rendkívül fontos szerepe van a síugrásban. A versenyzők ezért olyan ruhát viselnek, ami elősegíti a nagyobb táv ugrását. Azonban ennek 4 és 6 milliméter közti vastagságúnak kell lennie, és a síző testénél legfeljebb 2 centivel lehet csak szélesebb – nehogy szárnyakat növesszenek a levegőben. A síléc hossza legfeljebb a versenyző testmagasságának 145%-a lehet. Kivéve, ha az ugró testtömegindexe 21 alatt van, mert akkor büntetésből meg kell rövidíteni a lécet, ami sebességcsökkenéssel jár. Olaf Rye történelmi első ugrásához képest, mely 9,5 méter volt, Stefan Kraft által, 2017-ben megugrott új 253,5 méteres világcsúcs tökéletes bizonyíték a sportág magabiztos fejlődésére.
Curling
A játék több évszázados múltra tekint vissza, már a XVI. századból van egy skót írásos emlék, amely 1511-ből a jeget, a követ és a seprűt, mint egy sport eszközeit említi. Emellett 1560-ban Pieter Brüghel is megfestette a holland curlingezőket. A nemzetközi szövetség – World Curling Federation (ICF) – azonban csak 1966-ban alakult meg, Edinburgh-ban.
A sportág olimpiai múltja egészen 1924-ig nyúlik vissza, Chamonix-ban ugyanis már bemutatták a curlinget, ám nem aratott nagy sikert. Később még öt alkalommal jutott el a bemutatásig, ám végleges helyét csak 2006-ban foglalhatta el. Egy játék tíz játékmenetből (end) áll. Döntetlen állás estén egy extra endet játszanak. Egy menet alatt mindkét csapat 8 követ guríthat – kettőt csapattagonként. A csapatok felváltva csúsztatnak. A harminc centi átmérőjű, kb. tizenkét centi magas, majdnem húsz kilós gránit “követ” kell az egyik játékosnak a jégen egy koncentrikus körökből álló cél (ház) közepéhez (button) minél közelebb lökni.
Az ellenfél kövének ellökése megengedett. Eközben másik két társa a seprűvel “melegíti” a jeget, míg negyedik társuk a célnál elhelyezkedve hangos utasításokkal segíti az irányítást. Az első csúsztató játékos neve lead is lehet, a befejező csapattag pedig általában a csapatkapitány (skip). Egy csapat egy pontot kap minden kőért, amely közelebb áll meg a középponthoz, mint az ellenfél legjobban helyezett köve – feltéve, hogy a tee-től (belső gyűrű) nincs messzebbre, mint 1,83 méter.
Csapatonként 38-38 perc gondolkodási idő áll rendelkezésre, ami azt jelenti, hogy az adott csapat ideje akkor megy, amikor megkezdik a felkészülést a dobásra és az ellenfél köve már nem mozog. Valamint mindkét csapatnak két, 60 másodperces időkérési lehetősége van egy mérkőzés alatt. A kő előtti söprögetés célja a jégfelület megolvasztása, így a csúszás pályájának és a kő sebességének befolyásolása.
A curlingjátékosok a cipőjük talpán csúszást gátló és csúszást segítő réteget is viselnek, és attól függően használják őket, hogy éppen gyorsabban vagy lassabban akarnak-e, kell-e haladniuk. A curling Magyaoroszági történeze igazán a Magyar Curling Szövetség 1989-es létrejöttével kezdődött meg igazán. A magyar curling sport legnagyobb sikerét Palancsa Dorottya és Kiss Zsolt érték el, akik 2013-ban és 2015-ben is megnyerték a vegyes páros világbajnokságot. Ez a viszonylag új versenyszám a 2018-as pjongcsangi olimpián – nyolc csapattal – debütált az ötkarikás programban.
Fotó: Eurosport, Magyar Curling Szövetség, Pinterest, Slovenia Times, Time Magazine, Timothy A. Clary/AFP/Getty Images, olympic.org,
Facebook
Twitter
YouTube
RSS