Energikus, életvidám és magával ragadó, ami szinte megfertőzi az embert. Biztos benne, hogy az úszásnak – és a sportnak – köszönheti, hogy elfogadó, kitartó és motivált minden egyes nap. A 85 éves olimpiai bajnokunk sok érdekességet, többek között a hosszú élet titkát is megosztotta velünk. Gyenge Valériával beszélgettünk…
Az egész fiatalkorát meghatározta az úszás. Hogy kezdődött ez a szerelem?
Egész életemben úszó akartam lenni, attól a pillanattól kezdve, hogy a Balatonon megláttam egy fiút, aki gyönyörűen szelte a hullámokat. Mindig ott nyaraltunk a szüleimmel, akik meglepő módon nem tudtak úszni. ’45-ben egy iskolai tehetségkutató verseny során kipróbálhattam magam élesben. Az egyik edző észrevett és megkérdezte, hogy volna-e kedvem úszni, én persze rávágtam, hogy: „van!”. Az előbb említett edző egy idő után azt mondta, hogy nem tud már többet nyújtani nekem és Sárosi Imréhez kerültem, aki végigkísérte a pályafutásomat.
Melyik versenyre emlékszik vissza a legszívesebben?
A korosztályos versenyeket általában megnyertem, mégsem hagyott bennem mély nyomot. Viszont, amikor a „nagymenőkkel” a fedett uszodában versenyezhettem, az maga volt a csoda, annak ellenére, hogy akkor nem nyertem semmit.
Az álma valóra vált, hiszen az olimpiára is kijutott.
Így van. Bár ’52-ben épp csak bekerültem a keretbe, hiszen még egy magyar bajnokságot sem nyertem korábban. Végül úgy gondolták, mégis „benyomnak” 400 gyorsra Novák és Székely mellé. A rajt után a táv elejét nem kapkodtam el, mert tudtam, hogy jó vagyok a finishben; nem tudom, hogyan, de nyertem. Megtáltosodtam.
Az ’56-os olimpia nem lehetett sétagalopp…
Ahogy mondja. Hatalmas csalódás és megrázkódtatás volt. Év elején második voltam a világranglistán 100-on, és harmadik 400-on, szóval reményteljesen indultam neki az ötkarikás játékoknak. Szerettem volna megismételni a négy évvel azelőtti sikert. Csakhogy az élet közbeszólt. Döntés előtt álltam. El kellett határoznom, hogy mit csinálok: a vőlegényem után megyek Kanadába, avagy visszautazom a családomhoz Magyarországra. A szerelmet választottam. A történtek rányomták a bélyegét a teljesítményemre is.
Hogy élte meg az utazás előkészületeit és a változást?
Szerencsém volt, mert az egyik kanadai újság megvette a sztorinkat és az ő segítségükkel juthattam el a világ másik felére, Torontóba. Egy feltétellel segítettek: csak nekik nyilatkozhattam. Már a kiérkezésem pillanatában tudtam, hogy jól döntöttem, majd kis idő elteltével megtudtam, hogy a családommal minden rendben van Magyarországon. Beteges honvágytól szenvedtem az első pár évben, édesanyámmal 6 évvel később találkoztam először, majd ’64-ben látogattam haza, amikor a kislányom már négyesztendős volt. Meglehetősen izgalmas volt, de féltem.
Miért félt?
Leszállt a repülőgép Ferihegyen és az ÁVH-sok elkérték az útleveleket, majd mindenki visszakapta, csak én nem. Akkor nagyon megijedtem. Végül pár szó után engem is elengedtek, de a várakozás idegölő volt.
Azóta szabadon repked a két ország között.
Igen, de mindig haza. Akár Magyarország a cél, akár Kanada.
A pályafutása végén elszakadt az úszástól?
A sport megtanított a kitartásra és az önfegyelemre. Úgy vélem, hogy mindig kell valamit csinálni, ami teljessé tesz. Annak ellenére, hogy befejeztem a versenyzést, a mai napig járok úszni, mert jól esik. Nyáron különösen sokat úszom, a nyaralónknál.
Nemcsak sportoló, de művészlélek is…
Németországban az egyik versenyen nyertem két Pentax gépet. Akkor elkezdett érdekelni a fotózás. Szüleim legnagyobb örömére még a fürdőszobát is berendeztem stúdiónak. Majd dolgoztam egy-két helyen; egyetemre nem akartam menni, mert akkor nem tudtam volna teljes erőbedobással az olimpiára koncentrálni. Amikor az első kislányom megszületett, akkor csak magamnak készítettem fényképeket. Végül odáig fajult ez a szerelem, mígnem lett egy saját fotólaboratóriumom.
Mit fotózott a legszívesebben?
A természet volt mindig a szívem csücske.
Könyvei is megjelentek…
Úgy ám. Amikor Magyarországra jöttem, többször elmentem a barátnőmmel vidékre és fényképeket készítettem, majd kapcsolatba kerültem egy kiadóval Székely Éva segítségével. Elfogadták a terveimet és összeállítottunk egy fotókönyvet, melyben Illyés Gyula versei kísérték a képeket.
Az irodalom szele is megérintette.
Mindig is szerettem írni és az első könyvemben egy szó sincs a sportról. Két hölgyről szól az írás, akik nagyon közel álltak hozzám. Majd írtam egy történet köré épített önéletrajzot is, majd megszületett a harmadik könyvem, mely négy barátnőről szól.
Szép kort megért, s ma is fitt. Elárulja a hosszú élet titkát?
A mozgás! Ha az ember elereszti magát, akkor vége. Aktívnak kell maradni életünk végéig, én ennek a híve vagyok. Nem csupán fizikailag, de szellemileg is. Személy szerint rejtvényt is fejtek, hogy szellemileg is ép maradjak, valamint sétálok, tornászom, olvasok. A legfontosabb dolog, amikor az ember öregszik, hogy ne adja fel. El kell fogadni, hogy minden lassabban megy. Én beletörődtem, hogy lassabban jutok el A-ból B-be, de eljutok és ez a lényeg. Eszerint élek, és ami a legfontosabb, hogy élvezem a mindennapokat.
Hogy érzi magát itthon?
Remekül! Egy hónapos kimenőt kaptam a családtól, akik nagyon büszkék rám, hiszen beválasztottak a százhalombattai Úszó Hírességek Csarnokába.
HB
Fotó: MTI, Index, Nemzeti Sport, MUSZ
Facebook
Twitter
YouTube
RSS