Magyarország eddig 177 aranyérmet nyert az olimpiai játékok történetében. Mindegyikhez tartozik legalább egy, de általában rengeteg történet. Ennek a cikknek a főszereplője talán kilóg a sorból, hiszen a klasszikus sportágak mellett, ahol a testi erő és kitartás dominál, Mező Ferenc egy egészen más jellegű versenyszámban szerezte meg a legjobbnak járó medált. Ő az egyetlen „szellemi” olimpiai bajnokunk.
Mező Ferenc (Grünfeld Ferenc), a Zala megyei Pölöskefő szülöttje és igazi sportrajongó: medvecukorért rendezett magasugró és súlylökő versenyeket a község fiataljainak, az ehhez szükséges eszközöket pedig apja boltjából „szedte össze”. Zalaegerszegen érettségizik, majd távol otthonától, Budapesten szerez bölcsész diplomát ógörög-latin nyelvből. A tanári katedrára való fellépést három éves katonai szolgálat követi, az első világháború frontvonalában. A seregben a szolgálatát Vaskorona Renddel, Katonai Érdemkereszttel, és Bronz Katonai Érdeméremmel is elismerték, de a számunkra legérdekesebb kitüntetés története csak ez után kezdődött el.
Mezőt mindig is érdekelte a sportok történelme, és mint az antik szerzők olümpiai játékokról szóló műveinek nagy rajongója, úgy döntött, összegyűjti az érdemi információkat a XIX. század végén újjászülető ötkarikás viadalok ókori elődjéről.
Az olimpiai játékok története című műve három részből, összesen 20.000 leütésből állt. Pályaműnek csak az első harmadát küldték be, a maradékot „kiegészítő jelleggel” csatolták az Amsterdam-i játékok versenybizottságnak. Pontosan milyen bizottságnak is? Pierre de Coubertin a test és a szellem harmóniáját, a “teljes ember” eszméjét akarta megvalósítani, így a különböző testmozgások mellett az olimpia részeként számolt öt művészeti ágazattal: irodalom, zene, építészet, festészet és szobrászat. Ezek az 1912-es stockholmi játékokon debütáltak, legutoljára pedig az 1948-es olimpián szerepeltek, Londonban.
1928-as amszterdami ötkarikás versenyeken tehát a szellemi számok egyik aranyérmét Mező Ferenc szerezte meg a 15 nevező közül (dráma kategóriában ezt senki sem mondhatta el magáról, hiszen csak egy ezüstérmet osztottak ki, az olasz Lauro de Blosisnak). A sors furcsa fintora viszont, hogy győzelme kihirdetésekor nem volt jelen a magyar pályázó. Kiküldetése nem került szóba, hiszen (bizonyos források szerint) az olimpiai bizottság nem tartotta esélyesnek a végső győzelemre. Bajnokunk „mellett”, a dobogóra egy német versenyző, valamint egy holland házaspár állhatott még fel.
„Isten segítségével győztem a versenyen. Augusztus 1-én hirdették ki az eredményt a stadionban. A messze idegenben felszökött trikolórunk az árbócra és felharsant nemzeti zsolozsmánk: a Himnusz. Életem legszebb percei lehettek volna ezek, de a sors mostohaságából nem lehettem ott.” – emlékezett az esetről Mező Ferenc a mű 1929-es kiadásának előszavában, aki a budapesti lakásában, a rádiót hallgatva értesült bajnoki címéről.
Ahogy gyerekkorában, úgy felnőttként is nagy szerepet vállalt a sportélet szervezésében, ezúttal viszont túlment a medvecukros magasugróversenyeken: a második világháború után rövid időre a Nemzetközi Olimpiai Bizottság tagja lett, valamint a Népstadion 1953-as átadását követően fontos résztvevője volt az 1960-as olimpia budapesti megrendezéséért lobbizó propagandának. Végül Róma erősebb kandidálónak bizonyult, így Mező egyik legnagyobb álma, a honi olimpiai játékok nem valósulhattak meg.
„Feladatunk végéhez jutottunk. Nehéz munka volt, de élvezetes munka …” – kezdte meg aranyat érő 1928-as munkájának záró fejezetét szellemi olimpiai bajnokunk, aki egy évvel az olasz fővárosban rendezett játékok után, 76 évesen hunyt el. A magyar sportért végzett munkájának elismeréseként, róla elnevezett gimnáziumok, Szellemi Diákolimpia és a Testnevelési Egyetem emlékoszlopa is őrzi.
MEK-en elérhető a mű: http://mek.oszk.hu/10400/10465/10465.pdf
Fotó: Nagykar.hu, Wikipédia, Régikönyvek.hu
Facebook
Twitter
YouTube
RSS